Kedveseim, 

Nézem, nézem, konstatálom, alakulunk, mint púpos gyerek a prés alatt, lesz is ebből blog-oscaros alkotás, nem kérdés.

Az olcsóság mindig jól jön, lássuk be, mindig van hóvége, és lássuk be, az idei válság is csak rajtunk segít. 

No,de térjünk a lényemre:a minap épp sertepertéltem a konyhában, rajtam a kötényem, hogy ne legyen rajtam az aznapi étlap, és azon morfondírozok, vajon mit kellene főznöm piciny gyomrom egészségére. 

Nálam mindig van főzelék alapanyag- általában friss, tisztított, drága mamikám dolgos kezeinek munkája, évszaktól és kedvtől függően akármit összerittyenthetek belőle. Ma épp zöldbab kerül az utamba a befagyott fagyasztón át, kiveszem, rajta egy csíkos vonalas lap letépett darabkája, megerősítésképp olvasható a mamikám remegő betűivel:zöldbab. 

A főzeléket sosem szeretettem igazán, mígnem két drága jó barátnőm vegává nem transzformálódott, és az egyetlen étek, amelyet mindhárman jóízűen fogyasztottunk, a főzelék lett. Tanultam is tőlük sokat. 

Töredelmesen be kell hogy valljam, néha ez a pofon egyszerű egytálétel is kínszenvedést okoz nekem: néha áll benne a lisztcsomó, néha szörnyen olaj ízű, máskor meg olyan sűrű, hogy a fakanál is vigyázzban áll az edényben.

Azóta már elvégeztem a bétékát és tudom, hogy a főzelék lelke a rántás, és ha annak elsajátítod a technikáját, az már döfi. 

No,hát akkor lássak (már) hozzá:felteszem a mami keze által megtisztított zöldbabot, nagyjából fél kilót az indukciós (fúj) főzőlapra, beleteszek egy fej kockázott krumplit, egy tévépaprikát hosszára szelve, és kicsi só, bors, vegeta, ízlés szerint. A vegetára emlékszem, hogy abból egy evőkanállal tettem bele, és utána meg nyalogattam a kanalat, mert szeretem a fehér ruhás séfbácsi fűszerét a számban ízlelgetni.

A zöldborsó frissességéhez mérten főzöm lendületlenül az ínycsiklandó étket. Mikor a fakanálra helyezett zöldbab- szemen érzem, hogy puha, gyorsan izgalomba jövök, hiszen belátom, most jön a mindent eldöntő játszma: a rántás.

Az elmúlt évek tapasztalatai a következőt mondatják velem: nagyjából 2 evőkanál étolajba keverek lisztet, hagyma nélkül, igen, mert az ördögtől való, az minden jónak az elrántója, legalábbis rántás ügyben. Én ugyanis ilyenkor zavarba jövök, hogy akkor az olaj jól lepje el a hagymát, és csak rakok bele, rakok, hogy dinsztelődjön, a végén meg olyan pocsék lesz az egész, hogy megint csak vajas kenyér marad vigaszdjként. 

Szóval, a rántás... A forró olajba hintett lisztet kevergetem, kavargatom, miközben félrehúzom a főzőlap nem használt részére. Ha csomótlan, és épp megfelelő állagú (értsd: se nem sűrű, se nem folyós), a mami pirospaprikájából teszek bele hozzávetőleg egy evőkanálnyit, hogy szép, piros, csomómentes vegyületet kapjak.

Ha ezzel kész vagyok, egy óvatlan pillanatban félrehúzom az ízesített vízben úszkáló zöldbabok alkotta folyadékot, és beleöntöm A Rántást. Kevergetem, és váó, a tökéletes állagú zöldbab főzelék megérkezett. Kóstolgatom még, ha csak nem égetem le túlzott hevességemben az ízérzékelő rendszeremet, és ha elégedett vagyok az eredménnyel, elzárom a gázt. 

Bon apetit magamnak, és mindenkinek! 

Aki nem hiszi, járjon utánam!